2014-01-26

Paige Toon - Daisy nyomában

Szeretném előrebocsátani, hogy hosszú bejegyzés lesz, mert - mivel érzékeny témát érint :D - jegyzeteltem olvasás közben (legalábbis egy darabig), és még az élőfába is belekötöttem. :D

2011-ben adta ki az I.P.C. Paige Toon 2009-ben született regényét, a Daisy nyomábant.
Tök random akadtam a könyvre, de rögtön felcsillant a szemem. Régebben keresgéltem Goodreads-en F1-es regényeket, de amit a motorsport kategóriában találtam, mind NASCAR-os volt, így hát nagyon megörültem, hogy véééégre, itt egy igazi Forma-1-es kaland! Előtört belőlem a Nagyfőnök a Star Wars-ból, ahogy felkiáltottam: "ez a döfi nekem!" :D Aztán ahogy olvastam a hozzászólásokat, egyre több kétségem támadt, amit így utóbb abszolút igazoltnak is érzek.
Volt benne 1-2 vicces jelenet és nincs híja a drámázásnak sem, sportszakmai szempontból pedig nagyon csúnyán megbukott.



Az összetört szívű, ám kalandvágyó, huszonhat éves Daisy egy napon maga mögött hagyja Amerikát, és egy Forma-1-es csapathoz szegődik, hogy hoszteszként velük tartson kontinensről kontinensre.
A száguldó cirkusz nyüzsgésében, az utazások, a lenyűgöző helyszínek, az izgalmas versenyek és fergeteges bulik világában a szerelemre is rátalál. A reggelijüket felszolgáló lány ugyanis az istálló mindkét rivális versenyzőjének szívét rabul ejti. Nemcsak álmai férfija, a sármos, szőke – ám foglalt – Will kerül hozzá egyre közelebb, de Luis, a macsós brazil sztárpilóta sem közömbös iránta. Bár érzései mást és mást sugallnak, Daisy kénytelen két jóképű pasival is flörtölni…



Kénytelen a világ legjobb versenyzői közül kettővel is kavarni, szegény gyermek! A szívem szakad meg érte, komolyan...

Megmondom őszintén, már a címmel és a borítóval sem tudtam mit kezdeni. A magyar fedlap még nem is lenne csúnya, csak valahogy nem illik a történethez, ahogy a cím sem.
Ha elolvasom a címet vagy ránézek a borítóra, sejtesse, hogy miről szól az egész cucc. De ha erre a képre nézek, bennem legvadabb álmaimban nem merülne fel, hogy ennek bármi köze lehet a motorsporthoz.
És a fordítás terén is találtam hiányosságokat. Nem tudom, mennyire jártasak a témában a fordítók, de én speciel nem láttam még boxutcás kiállást, csak boxkiállást, de mindegy. :D


És ez még csak az első benyomás volt, ezután jött a feketeleves: maga a sztori.

Komolyan mondom, mintha valami übergagyi brazil szappanopera könyves verziója lett volna. Volt minden, ami kell (vagy nem): szerelmi háromszög, féltékenység, sírás-rívás, zsarnokoskodó pénzes apuci, hűtlen anyuka, ellenséges picsák, szívtipró (szintén szupersztár) exek...
A kedvenc klisém: a csaj odakerül a csapathoz, erre mindkét pilóta beleesik, hát persze, annyira tipikus. :D
Nagyon sok F1-es fanfictiont olvastam már, és esküszöm, némelyik jobb volt ennél.

Már az sem tetszik, ahogy meg van írva. Paige egyszerűen nem jó mesélő, nincs jól megszerkesztve a szöveg. Nem olyan olvasmányos, mint amilyennek egy profi regénynek lennie kellene.
A szereplők is elég sematikusak. Ez a Daisy elég együgyűnek tűnik, ahhoz képest, hogy kiváló eredménnyel végezte el a jogi egyetemet. Valahogy nem ütközik ki rajta az ész. Ahhoz képest, hogy 26 éves, elég gyerekes időnként. Holly persze egy vicces, kedves kislány, de benne sincs semmi extra, ráadásul még kamuzik is az úgymond legjobb barátnőjének, miközben elvárja, hogy Daisy mindenről beszámoljon neki. Hát szép kis firma, mondhatom... Luis a maga módján szerethető, belőle szívesen olvastam volna többet is. Willhez nem kötődtem túlságosan... Talán Nonna az egyetlen, aki nyomot hagyott bennem, az öreglány jó arc volt.

Amitől a plafonon voltam: hemzsegett az egész a banális tévedésektől és a túlzásoktól.
Néhány példa, ízelítő gyanánt:

A két pilóta 180 centi, de vékony, hogy beleférjen az autóba... - Az istenáldotta tehetség Nico Hülkenberg kis híján ülés nélkül maradt, mert túl magas (ezáltal túl nehéz) a maga 184 centijével; még Buttont (~176 cm) és Kev Magnussent (174 cm) is cseszteti a McLaren, hogy fogyniuk kell.Ha pilótáról van szó, a minél kisebb, annál jobb-elv a mérvadó. Ennek a Willnek és Luisnak piszkosul jónak kell lennie, ha a csapat vállalta, hogy autót épít rájuk. :D
Mellesleg, Will, Luis és Daisy egyaránt 180 centi magasak és 26 évesek. Micsoda egybeesés!

"... az előző két pilótánk a tavalyi év végén visszavonult, így két újonccal kezdtük ezt az idényt. Will, Luissal ellentétben, már néhány éve Forma–l-es versenyző." - Na most akkor újonc vagy sem? :D Az újonc kifejezést arra a versenyzőre használjuk, aki debütál a sorozatban. Átigazolt egy másik csapathoz, de nem avanzsált vissza rookie-vá. A tapasztalatát nem adta vissza, amikor aláírta az új szerződését. :D

"– Megfordul néha a csapat főhadiszállásán? – fordulok vissza Hollyhoz.
– Ki? – kérdezi.
– Will.
– Ja, igen, időnként bejön a szimulátoron gyakorolni.
– Szimulátor?
– Olyan, mint egy autó méretű PlayStation. Ezen tanulják meg a különböző pályák alaprajzát. Egyébként szuper, Pete néhány hete hagyta, hogy én is kipróbáljam.
– Aha, értem." - A csaj egy F1-es csapatnál dolgozik, és annyit nem tud, mi az a szimulátor? Aha, értem... Ja bocs, mégsem.

"És abban aztán végképp biztos vagyok, hogy nem fogok olyan után futni, akinek barátnője van. Nem az én stílusom." - Egy oldallal később: "Tulajdonképpen nekem sem jönne rosszul egy kis szájfény. Csak a biztonság kedvéért, ha Will mégiscsak csatlakozik hozzánk." - Jól van Daisy, mesélj még! :D
Egyébként nagyon tré volt, ahogy megpróbálta elmagyarázni NEKEM, hogy mi a paddock, a pass, a pilótaparádé, a pole pozíció, a Safety Car és az ideális ív... :'DDD Így tizenhárom évnyi Forma-1-rajongás után elég durva volt olyan könyvet olvasni, ami abból indul ki, hogy az olvasó nullán áll autósport szakzsargonból. Először még vicces volt, de a harmadik fejezetre eljutottam oda, hogy irritált a dolog. De megértem, tényleg van, akinek szüksége van rá, mert nem minden lány szereti az F1-et - habár nagyon sokan igen. :D

Ami még kiverte a biztosítékot: a srácok az időmérő közepén kiszállnak a kocsiból, hogy a szerelők állíthassanak rajta valamit (ez némi jóindulattal,helyjel-közzel akár még hihető is lehetne), és a srácok leveszik a bukósisakjukat... A való életben ezen a ponton van vége az időmérőjüknek. :D
A szabályzat szerint a pilóta mindaddig versenyben van, amíg rajta van a bukója. Nem egyszer láttunk már olyat futamon, hogy elromlott a kocsi, beállt a versenyző a boxba, a szerelők nekiugrottak a melónak, majd mikor elkészültek - sok kör hátrányban - visszatért a mezőny végére a pályára; elvégre minden éles tesztkilóméter számít, főleg manapság. :D Ezt megteheti, kiszállhat a kocsiból, ha a sisak rajta marad, még játékban van. Ha levette, annyi; azzal feladja a versenyt.

Az első időmérőn Will és Luis szerzi meg az első két helyet: "Fredericktől azt az utasítást kaptuk, hogy gondoskodjunk róla, hogy egész délután és este folyjon a pezsgő..." - egy pole-t azért nem szokás így megünnepelni. Tény, hogy jól néz ki, ha egy istálló sajátítja ki az első sort, de a pontokat a futam végén osztják, a verseny alatt meg még sok víz lefolyik a Mississippin - mint ahogy Willl ki is esik vezető helyről motorhiba miatt. #ShitHappens Technikai sportban az ilyesmi benne van a pakliban.

"... ott volt a tavalyi Angol Nagydíjon." - Milyen Angol Nagydíj??? BRIT Nagydíj, basszus!
Meg mi ez a "minden nap más csapategyenruhát viselünk" téma? Van egy gönc, hordjad azt, örülj, hogy kaptál. :D Épp ez jelképezi a csapategységet. Nem divatbemutató az, hanem sportesemény - elsősorban, másodsorban meg társasági esemény.
Egyébként meg a felszolgálók mit keresnek a griden? Szerintem a motorhome-ban a helyük, hogy kiszolgálják a csapat vendégeit - én legalábbis nagyon sok versenyt végignéztem már (szám szerint 220 Formula 1-es rajt van a hátam mögött), de egy szál nem sok, annyi konyhalányt nem láttam még a rajtrácson, de mindegy. :D Hogy a díjátadóra odasereglik mindenki a dobogó alá, az egy dolog, de a rajt előtt semmi keresnivalójuk ott, ahová csak a szerelők és a mérnökök tehetik be a lábukat.

Amit elég csúnyán benézett Paige, az Monaco volt. Daisy panaszkodik, hogy Will csak csütörtök este, hét körül érkezik meg.
Szerintem az írónő megfeledkezhetett arról az aprócska tényről, hogy a hercegségben a péntek tradicionálisan szünnap, tehát egy nappal előrébb kezdődik az őrület: már csütörtökön megtartják a szabadedzéseket, ezáltal szerdára kell rakni a sajtótájékoztatót, és akkor mennek a versenyzők a mérnökükkel a pályabejárásra is - igen, vannak ilyen egyébként nem elhanyagolható részletek a pilóták életében, amikről a regényben egy szó sem esik...
A másik kedvencem Brazília volt. Ott is ugyanúgy eljártak vedelni, mint bárhol máshol (pedig igazából az embereknek sehol nincs idejük vagy kapacitásuk ilyesmire; kőkemény munka van!), pedig Sao Paolo az a helyszín, ahol a csapattagokat és az újságírókat előszeretettel támadják meg és rabolják ki. Az érkező stáboknak azt szokták javasolni, hogy éjszaka, amikor nincs akkora forgalom, meg se álljanak a piros lámpánál, elég ha lelassítanak egy kicsit, úgy kevésbé veszélyes. :D A csapattagok pedig utcai ruhában mennek ki a hotelből a pályára, és csak ott öltöznek át - próbálnak elvegyülni, hogy elkerüljék az atrocitásokat.
Na jó, meguntam a javítgatást. Azt hiszem, azt azért sikerült érzékeltetnem, hogy mennyire elrugaszkodott a valóságtól. Ezzel mondjuk nem tudom, mennyire lett volna problémám, ha nem lennék fanatikus drukker... Ha kevésbé volnék érintett a témában, talán nem zavart volna.
A köszönetnyilvánításban Paige leírja, hogy egy igazi, F1-ben jártas szakértő adott neki felvilágosítást a hétvégék menetéről, és leszögezi, hogy szándékosan tért el helyenként a valóságtól, de nekem ez akkor is sok. Ha már rásütjük a "realistic fiction" címkét, akkor elvárnám, hogy tényleg legyen reális.
Btw, nagyon vicces volt, hogy a történetben még van tankolás a kiálláskor, és hogy még a régi, 10-8-6-os pontrendszerrel operál. :D Úristen, úgy érzem, mintha ezer éve lettek volna ezek a szabályok, pedig csak néhány éve volt. De legalább a három etapos, kieséses kvalifikációs rendszer naprakész volt. :D

Az is mókás volt, hogy az újonc Luis majdnem első nekifutásra meg tudta nyerni a bajnokságot - rémlik még valakinek valami Hamilton nevű gyerek 2007-ből? Luis és Lewis, mindegy, fonetikusan szinte ugyanaz. :D
És amikor Daisy a főhadiszállás kantinjába megy melózni? A leírás alapján az első, ami beugrott az MTC volt, és a köszönetnyilvánításban tényleg megemlíti a McLaren központját. :D Elég átlátszó volt, hogy honnan jött az ötlet.


Csak az ellenpontozás kedvéért, érdekességképp megpróbálnám szemléltetni, hogy a meséhez képest a valóságban hogyan működnek a dolgok.
A GP2 és GP3 szervezői gondoskodnak egy ingyenes, online magazinról, amely a két széria eredményei mellett sok érdekességet is tartogat az olvasóknak, ez az Insider. A 2013-as szezon harmadik és negyedik számból emelnék ki egy-egy cikket. (Saját fordítás, szóval csak kíméletesen a másolással... :D)
Az első a kiszolgálószemélyzetről szól, a második pedig olyan nőkről, akik a sportágban dolgoznak.
Az elsőből világosan látszik, hogy ezeknek a "háttérembereknek" mennyire nincs idejük és energiájuk a munkájuk mellett eljárogatni minden nap leinni magukat; a második pedig arra ékes bizonyíték, hogy ezt nem lehet szenvedély nélkül csinálni, nem lehet csak becsöppenni úgy, hogy azt sem tudod, miről szól a játék - és nem vagy tisztában olyan alap dolgokkal sem, mint hogy mi az a szimulátor.

Motorhome, Sweet Home (61. szám)

Nem látod őket, de ha valaha is jártál a paddockunkban, hallottál róluk. Ők a szuperhatékony, mindig mosolygó és szorgalmas kiszolgálószemélyzet tagjai, akik 400 embert etetnek és szolgálnak ki, csütörtöktől vasárnapig, naponta kétszer, akár esik, akár süt a nap. "Tulajdonképpen már kedden megérkezünk a pályára" - magyarázza a vendéglátásért felelős legendás vezető, Christian Staurenghi. "Egy napot vesz igénybe, mire felépítjük a 400 négyzetméteres étkezőt. Kicsit olyan, mint legózni. A körülmények nem egyszerűek, különösen akkor, ha esik, vagy nagyon meleg van. De jó a légkör, olyanok vagyunk, mint egy család."
Amikor minden készen áll, a hétvége hátralévő része így fest: "Általában reggel fél hétkor indulunk el a szállodából. Együtt reggelizünk a pályán, aztán nekilátunk a főzésnek. Mindent a nulláról kezdünk. Naponta kétszer járunk vásárolni. Annyi friss élelmiszert használunk, amennyit csak lehet. Aztán felszolgáljuk az ebédet. Van egy húsz méteres svédasztal, ahol találhatsz tésztát, friss pizzát, húsételeket, salátát, és házi készítésű süteményeket. A tiramisunk messze földön híres!" Tényleg az. Kérdezzétek Karun Chandhok-ot. "Aztán elmosogatunk és elkezdjük főzni a vacsorát. Ha szerencsénk van, tizenegy körül eljöhetünk a pályáról."
Aztán eljön a vasárnap: "Ez a legkeményebb nap. Elkezdjük lebontani az építményt is, amennyire csak tudjuk, miközben főzünk. 11.30 és 13.15 között nyitjuk meg az éttermet. Bent hagyjuk a tévét és néhány széket azoknak, akik nézik az F1-es versenyt, de nekünk nincs rá időnk, mindent össze kell pakolnunk. Ha minden jól megy, este tízre készen vagyunk, de néha csak hajnali kettőkor érünk vissza a hotelbe, és ahhoz is alig van elég erőnk, hogy lefeküdjünk."
"Az emberek megkérdezik, hogy ki nyerte a futamot, és kinevetnek minket, amikor azt feleljük, hogy nem tudjuk. De a mi munkánk nem az, hogy azt figyeljük, mi történik a pályán. Nekünk az a feladatunk, hogy a legjobb ellátást biztosítsuk a vendégeink számára. Ez tesz minket boldoggá. Ha az emberek azt mondják, ízlett nekik az étel, úgy érezzük, mi nyertük a versenyt" - mondja Christian. És a paddockban terjengő szóbeszédből ítélve a csapat nem pusztán a versenyt nyerte meg, hanem a bajnokságot.

This Is A Men's World! (62. szám)

Ismerd meg Caterinát, Claire-t, Deboraht, Inest, Rosanát, Ruth-ot, Sabinát, Sandrine-t, Stephanie-t, Victoriát és Alexát. Ők felelősek a logisztikáért, a kommunikációért, a szponzorokkal és a vendégekkel való kapcsolattartásért, az adminisztrációért, és így tovább.
"Igazán sokrétű, ezért élvezem ennyire" - mondja az Arden munkatársa, Deborah Lyall. - "Én intézem a logisztikát, gondoskodom a pilótákról, a szponzorokról és a vendégekről. Felügyelem a csapat készleteit, a honlapot, a sajtóközleményeket, a fényképeket, és papírmunkát végzek a gyárban, a számlázással és a biztosítással kapcsolatban. A lista szinte végtelen..."
Elsősorban az apák ludasak a lányuk karrierválasztásában. "Az apám motorsport rendezvényeket szervezett, és raliversenyző volt. A véremben van" - árulja el a Racing Engineering ügyvezetője, Ines Koschutnig. Az EQ8 Caterham Racing marketingmenedzsere, Victoria Lloyd édesapja szintén versenyző volt "és a pasim is az", de nem mindenki esetében ez a helyzet. "Még számomra is meglepő kissé" - mondja a Trident-es Sabina Rosa. "Rendezvényszervező voltam, amikor találkoztam a korábbi csapatfőnökkel, aki személyi asszisztenst keresett. Most már olyan, mint egy drog: amikor hazamegyek, alig várom, hogy visszamehessek a pályára!" Végül is, az egész a motorsport-szenvedélyről szól: "Imádnod kell, ha ebben akarsz dolgozni" - erősíti meg az ART-os Sandrine Fox. "És egyértelműen erős személyiség kell hozzá. De ha egyszer bizonyítottál, és elnyerted a többiek tiszteletét, már egyáltalán nem nehéz ebben a közegben dolgozni."
Sabina egyetért: "A fiúk vigyáznak rám, megvédenek." Az Addax munkatársa, Caterina Sarrion ugyanígy vélekedik. "Úgy kezelnek, akár egy hercegnőt! Néha kicsit erélyesebbnek kell lennem, hogy komolyan vegyenek, de édesek." Victoria hozzáfűzi: "A férfiakkal való munka nem túl bonyolult. Elég egyszerű."
És az igazat megvallva, a férfiaknak mindig szükségük van a nőkre: "Én vagyok az anyukájuk!" - nevet Deborah. - "Elfelejtettem az övem, adnál egy másikat? Éhes vagyok, mikor megyünk enni? Gary Horner csak tyúkanyónak hív!" A GP2 pénzügyi igazgatója, Rosana Sorci elmagyarázza, hogy van még egy előnye annak, hogy van néhány nő a pasik körül. "Bizonyos helyzetekben velünk könnyebb beszélni, és jobban kezelünk néhány szituációt. Mondjuk, minket küldenek, mert tudják, hogy mi elérjük, amit akarunk" - nevet.
Victoria megjegyzi: "Több női szerelőre és mérnökre lenne szükség. Bátorítani kellene a nőket, hogy belépjenek ebbe a sportba. Nagyszerű itt, nincs mitől tartani." Ines markáns véleménnyel bír: "Nem hiszek abban a klisében, hogy a nőknek keményebben kell dolgozni, hogy tiszteljék őket, mert végül is mindenkinek megvannak a feladatai, amiket el kell végeznie, nemtől függetlenül. Volt már női mérnökünk a múltban, és remélem, a jövőben lesz még több is."

Szóval... komoly bajban voltam a könyvvel.
Igazából nem tudom, ez a sztori mennyire van rossz hatással a nők sportághoz való viszonyának megítélésére. Amikor olvastam, szégyelltem magam, hogy lány vagyok. Vagy Paige és Daisy hülyeségeit szégyelltem, nem tudom, mit éreztem, csak azt tudtam, hogy ez gáz. Ez csak azt a sztereotípiát erősíti, hogy a nőknek nem szabad a motorsportok közelébe menniük, mert nem érdekli őket más, csak a pasizás, és elvonják a srácok figyelmét a melóról, és különben sem értenek hozzá. Rossz fényt vet ránk, és ez nem tetszik, mert nem igaz.
A történet számomra túlságosan nyálas-lelkizős volt, több szakmaiságot - és realitást - vártam volna bele.
Sokat gondolkodtam, hogy hány csillagot adjak rá. Végül kettőt kapott, mert áldott jó szívem van, és hát akárhogy is van megírva, és akármilyen közhelyes is, mégis a Forma 1-ről szól. Mindenesetre a kedvenceim közé nem került be.

2 megjegyzés: