2015-01-05

Lacey Weatherford - Crush - Bizsergés (Crush #1)

Sziasztok!

Az új év elsőként olvasott könyve, amiből az első kritika is megszületik, a csoda, amit Bizsergés címre kereszteltek. Remélem, mindenki érzi az iróniát. Írásban ennél szúrósabban sajnos nem tudok hangsúlyozni. Lehet, hogy mostantól videókat kellene gyártanom. Ahelyett, hogy leírom, el is mondhatnám a véleményem. Úgy tutira mindenkinek leesne a cinizmus. Kár, hogy gyűlölök szerepelni. - Széljegyzet vége.

Noncsival mókáztunk egy kicsit: este leültünk, mindketten kinyitottuk a könyvet, és egyszerre olvasni kezdtünk. Közben meg hol röhögtünk, hol a hajunkat téptük, hogy mennyire béna. Hajnalra végeztünk is. :D
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy pár napja a kiadó honlapján található részletet már elolvastam, és az alapján úgy döntöttem, hogy ez határozottan nem hiányzik az életemből, de hát elképesztő, Nono mikre rá nem veszi az embert. :D Btw, ha minden igaz, ő is megérkezik egy bejegyzéssel az élményeiről. :D

A véleményem tömören: Oh. My. Fucking. God. Hogy a bús picsába állhat ez a szar négyes feletti értékeléssel Goodreads-en? Ráadásul úgy, hogy nem öt hülye dobta össze neki, hanem közel húszezer?

Na de lássuk, miből élünk!

Cami Wimberley-nek van egy terve, és ebben a tervben nem jut hely a pasiknak – főleg minden idők legvadabb partiállatának, Hunter Wildernek nem, mindegy milyen jóképű és karizmatikus. Cami gyönyörű, végzős, elképesztően tehetséges, jó tanuló, s mindent megtesz azért, hogy bekerüljön álmai főiskolájára, musical szakra. Minden tökéletes.
Hunter Wilder nem akar barátnőt – attól most csak túl bonyolulttá válna az élete. Főleg Miss Jókislányt nem akarja, de akkor miért nem tudja levenni róla a szemét? Megpróbálja tartani tőle a három lépés távolságot, de a sors mintha a másik karjaiba taszítaná őket. Régóta nyilvánvaló mindenki számára, hogy tetszenek egymásnak.

Be kell vallanom, a kis beleolvasó alapján óriási csalódásnak tűnt ez a regény, és a későbbiekben sem változott a véleményem. Pont az után olvastam az elejét, hogy végeztem a Crash - Zuhanás első néhány fejezetével, és hát elég nagy volt a kontraszt. Mind a kettőt Sándor Alexandra Valéria fordította, de ég és föld a különbség. A Crash szövegezése nagyon-nagyon tetszett, de hát - ahogy Noncsi összefoglalta az én gondolataimat is - szarból nem lehet várat építeni. Egy jó fordító néha egy kevésbé ütős sztoriból is élvezhető könyvet tud faragni, de a Crush esetében nincs az a mágia, ami segített volna.

A történet egyszerűen bugyuta. Olyan egyszerű az egész sztori, mint a bot. Nagyjából a könyv negyedétől fogva teljesen világos, hogy mi lesz a végkifejlet. Az sem tetszik, ahogy meg van írva. Az egész semmi másból nem áll, csak párbeszédekből, ahová csak néha-néha van beékelve egy-egy közbeeső gondolat.
Plusz, egy normális fiatal srác mikor gondolkozik olyanokban, hogy milyen selymesen lebben az imádott lány haja a vállán, és hányféle gyümölcshöz hasonlítja a bőrét? Hunter karaktere nem életszerű, túl feminin lett, főleg ahhoz képest, hogy mivel foglalkozik.

Azért a sok szemforgatás mellett pozitívumot is találtam a könyvben.
Sok regényben pont az idegesít, hogy a főszereplők nyilvánvalóan vonzódnak egymáshoz, de titkolni próbálják, és sokszor még maguk előtt is tagadják a dolgot. Hát, Cami eléggé straightforward lány: nem szarozik, mindig egyenesen kimondja, amit gondol és érez. Kedvellek, Hunter. Rólad álmodtam, Hunter. Pasiként nem jössz be, Clay. Ennyi. :D Ugye, hogy nem olyan nehéz ez? :D Nincsenek feleslegesen lefutott körök, értelmetlen játszmák. Ugyanakkor vicces a szitu, mert benne meg pont ez a szókimondó stílus irritált egy idő után. Meg sokszor olyan a csaj, mintha nem 17 lenne, hanem 12. Időnként elég gyerekesnek találtam a viselkedését. Talán ez a "mindent kimondok"-attitűd is szerepet játszik ebben. A kisgyerekek olyanok, hogy kontrol nélkül kimondanak mindent, ami csak megfordul a kis fejecskéjükben. Meg a részegek, de ezt most talán hagyjuk. :D

A családmodell is érdekes. A legtöbb tini nem beszél a szüleivel semmiről, de ők hárman mindent tudnak egymásról. Cami figyelmét pont az anyja hívja fel rá, hogy bejön Clay-nek, akinek full nem esik le a nyilvánvaló. (Ez is elég dedós volt szerintem egyébként.) Meg simán megdumálja apucival és anyucival, hogy mit érez Hunter iránt, meg mindent. Nekem ez olyan furcsa volt. Bár ez jó üzenet a fiataloknak, akik olvassák, hogy igenis beszélni kell a szülőkkel. :) Már akit érdekel a gyereke, ugye...

Még egy, ami szerény véleményem szerint jó pontnak írható fel: a drogok és a mentális betegség "központba" helyezése. Oké, nem feltétlenül ezek a leglényegesebb elemei a regénynek, de rávilágít bizonyos kérdésekre, amin az olvasó elgondolkodhat - már ha van elég esze hozzá, és nem marad le azon a szinten, hogy aaaaaaah Hunter milyen jó pasi és milyen szép a szeme és milyen izmos éskülönbenis.

A pozitívumok listáját egyértelműen Russ vezeti. Kihaltam a srác dumáján és stílusán, komolyan, ő volt kábé a legszerethetőbb karakter az egészben.

Lacey a köszönetnyilvánításban kifejti, hogy az egész történetet mindössze pár nap alatt írta meg, és egy egész hónappal a határidő előtt el tudta küldeni a szerkesztőjének.
Hát, anyukám, ha engem kérdezel, még ülhettél volna felette néhány hetet. Akkor talán nem kapok hülyét.

Mert tartalmaz olyan elemeket, amik felhívják a figyelmet bizonyos társadalmi problémákra, és mert Russ olyan jó fej volt (oké, Dylan is szerethető), megadtam Goodreads-en a két csillagot a regényre, de erős volt a vágy, hogy az egyesre nyomjak. Ez sem lép be a kedvenc könyveim táborába.

A Crush-sorozat eddig négy részes (shame on me, nem néztem utána, lesz-e még folytatás), de most azt mondanám, hogy én az első résszel fel is adtam ezt az univerzumot.

Nem tetszett. :(

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése