Sziasztok!
Az új év elsőként olvasott könyve, amiből az első kritika is megszületik, a csoda, amit Bizsergés címre kereszteltek. Remélem, mindenki érzi az iróniát. Írásban ennél szúrósabban sajnos nem tudok hangsúlyozni. Lehet, hogy mostantól videókat kellene gyártanom. Ahelyett, hogy leírom, el is mondhatnám a véleményem. Úgy tutira mindenkinek leesne a cinizmus. Kár, hogy gyűlölök szerepelni. - Széljegyzet vége.
Noncsival mókáztunk egy kicsit: este leültünk, mindketten kinyitottuk a könyvet, és egyszerre olvasni kezdtünk. Közben meg hol röhögtünk, hol a hajunkat téptük, hogy mennyire béna. Hajnalra végeztünk is. :D
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy pár napja a kiadó honlapján található részletet már elolvastam, és az alapján úgy döntöttem, hogy ez határozottan nem hiányzik az életemből, de hát elképesztő, Nono mikre rá nem veszi az embert. :D Btw, ha minden igaz, ő is megérkezik egy bejegyzéssel az élményeiről. :D
A véleményem tömören: Oh. My. Fucking. God. Hogy a bús picsába állhat ez a szar négyes feletti értékeléssel Goodreads-en? Ráadásul úgy, hogy nem öt hülye dobta össze neki, hanem közel húszezer?
Na de lássuk, miből élünk!
Cami Wimberley-nek van egy terve, és ebben a tervben nem jut hely a pasiknak – főleg minden idők legvadabb partiállatának, Hunter Wildernek nem, mindegy milyen jóképű és karizmatikus. Cami gyönyörű, végzős, elképesztően tehetséges, jó tanuló, s mindent megtesz azért, hogy bekerüljön álmai főiskolájára, musical szakra. Minden tökéletes.
Hunter Wilder nem akar barátnőt – attól most csak túl bonyolulttá válna az élete. Főleg Miss Jókislányt nem akarja, de akkor miért nem tudja levenni róla a szemét? Megpróbálja tartani tőle a három lépés távolságot, de a sors mintha a másik karjaiba taszítaná őket. Régóta nyilvánvaló mindenki számára, hogy tetszenek egymásnak.
Be kell vallanom, a kis beleolvasó alapján óriási csalódásnak tűnt ez a regény, és a későbbiekben sem változott a véleményem. Pont az után olvastam az elejét, hogy végeztem a Crash - Zuhanás első néhány fejezetével, és hát elég nagy volt a kontraszt. Mind a kettőt Sándor Alexandra Valéria fordította, de ég és föld a különbség. A Crash szövegezése nagyon-nagyon tetszett, de hát - ahogy Noncsi összefoglalta az én gondolataimat is - szarból nem lehet várat építeni. Egy jó fordító néha egy kevésbé ütős sztoriból is élvezhető könyvet tud faragni, de a Crush esetében nincs az a mágia, ami segített volna.
A történet egyszerűen bugyuta. Olyan egyszerű az egész sztori, mint a bot. Nagyjából a könyv negyedétől fogva teljesen világos, hogy mi lesz a végkifejlet. Az sem tetszik, ahogy meg van írva. Az egész semmi másból nem áll, csak párbeszédekből, ahová csak néha-néha van beékelve egy-egy közbeeső gondolat.
Plusz, egy normális fiatal srác mikor gondolkozik olyanokban, hogy milyen selymesen lebben az imádott lány haja a vállán, és hányféle gyümölcshöz hasonlítja a bőrét? Hunter karaktere nem életszerű, túl feminin lett, főleg ahhoz képest, hogy mivel foglalkozik.
Azért a sok szemforgatás mellett pozitívumot is találtam a könyvben.
Sok regényben pont az idegesít, hogy a főszereplők nyilvánvalóan vonzódnak egymáshoz, de titkolni próbálják, és sokszor még maguk előtt is tagadják a dolgot. Hát, Cami eléggé straightforward lány: nem szarozik, mindig egyenesen kimondja, amit gondol és érez. Kedvellek, Hunter. Rólad álmodtam, Hunter. Pasiként nem jössz be, Clay. Ennyi. :D Ugye, hogy nem olyan nehéz ez? :D Nincsenek feleslegesen lefutott körök, értelmetlen játszmák. Ugyanakkor vicces a szitu, mert benne meg pont ez a szókimondó stílus irritált egy idő után. Meg sokszor olyan a csaj, mintha nem 17 lenne, hanem 12. Időnként elég gyerekesnek találtam a viselkedését. Talán ez a "mindent kimondok"-attitűd is szerepet játszik ebben. A kisgyerekek olyanok, hogy kontrol nélkül kimondanak mindent, ami csak megfordul a kis fejecskéjükben. Meg a részegek, de ezt most talán hagyjuk. :D
A családmodell is érdekes. A legtöbb tini nem beszél a szüleivel semmiről, de ők hárman mindent tudnak egymásról. Cami figyelmét pont az anyja hívja fel rá, hogy bejön Clay-nek, akinek full nem esik le a nyilvánvaló. (Ez is elég dedós volt szerintem egyébként.) Meg simán megdumálja apucival és anyucival, hogy mit érez Hunter iránt, meg mindent. Nekem ez olyan furcsa volt. Bár ez jó üzenet a fiataloknak, akik olvassák, hogy igenis beszélni kell a szülőkkel. :) Már akit érdekel a gyereke, ugye...
Még egy, ami szerény véleményem szerint jó pontnak írható fel: a drogok és a mentális betegség "központba" helyezése. Oké, nem feltétlenül ezek a leglényegesebb elemei a regénynek, de rávilágít bizonyos kérdésekre, amin az olvasó elgondolkodhat - már ha van elég esze hozzá, és nem marad le azon a szinten, hogy aaaaaaah Hunter milyen jó pasi és milyen szép a szeme és milyen izmos éskülönbenis.
A pozitívumok listáját egyértelműen Russ vezeti. Kihaltam a srác dumáján és stílusán, komolyan, ő volt kábé a legszerethetőbb karakter az egészben.
Lacey a köszönetnyilvánításban kifejti, hogy az egész történetet mindössze pár nap alatt írta meg, és egy egész hónappal a határidő előtt el tudta küldeni a szerkesztőjének.
Hát, anyukám, ha engem kérdezel, még ülhettél volna felette néhány hetet. Akkor talán nem kapok hülyét.
Hát, anyukám, ha engem kérdezel, még ülhettél volna felette néhány hetet. Akkor talán nem kapok hülyét.
Mert tartalmaz olyan elemeket, amik felhívják a figyelmet bizonyos társadalmi problémákra, és mert Russ olyan jó fej volt (oké, Dylan is szerethető), megadtam Goodreads-en a két csillagot a regényre, de erős volt a vágy, hogy az egyesre nyomjak. Ez sem lép be a kedvenc könyveim táborába.
A Crush-sorozat eddig négy részes (shame on me, nem néztem utána, lesz-e még folytatás), de most azt mondanám, hogy én az első résszel fel is adtam ezt az univerzumot.
Nem tetszett. :(
A Crush-sorozat eddig négy részes (shame on me, nem néztem utána, lesz-e még folytatás), de most azt mondanám, hogy én az első résszel fel is adtam ezt az univerzumot.
Nem tetszett. :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése